Előszó
Több éve már annak, hogy elhagytam szülőföldemet és Nagy Britanniában próbáltam folytatni vagy éppen újból kezdeni felnőttkori életem. Az újrakezdés reményével érkeztem Dél-Angliába, hogy bebizonyíthassam magamnak, képes vagyok egy új világban, idegen és a megszokottól merően eltérő kultúrában boldogulni.
Miközben mindent elkövettem, hogy megértsem az angol kultúrát és identitást, mert feltételeztem, hogy enélkül a két tényező nélkül aligha fogom otthonosan érezni magam abban a világban, egy fokozatosan erősödő érzés lett rajtam úrrá, és egyre inkább kitöltötte a gondolataimat. Ez az érzés az egyre erősödő nemzet identitás tudat volt a hozzá kapcsolódó harccal ami az elmémben végbement. Minél inkább betekintést nyertem a körülöttem lévő világ működésébe, minél inkább próbáltam azonosulni az ott élő emberekkel, annál inkább elhatalmasodott rajtam az érzés, hogy nem ide tartozom és ezért vissza kell térnem arra a földre, amit hazámnak nevezhetek.
A szó ekkor már nem pusztán egy nyelvi kifejezés volt számomra, hanem tele volt tartalommal és impulzusokkal, hogy tennem kell ezért a földért, a polgáraiért a nemzetért. Tiszteletemet leróva elődeinknek, akik minden bizonnyal ugyanilyen megfontolások alapján építették és védelmezték az országot az utánuk következő generációnak.
Mielőtt bárki is szentimentalizmussal vádolna, le kell szögeznem, hogy enélkül a mára már pejoratív jelzőként használt kifejezés nélkül, most nagy valószínűséggel, nem ülne a kedves olvasó a karosszékében, de ha mégis ez történne valamilyen szerencsés véletlennek köszönhetően, akkor is teljesen biztos, hogy ezt a könyvet nem magyar nyelven érzékelné, hanem orosz, német, török vagy éppen mongol anyanyelvén olvasná és fogalma sem lenne arról az aprócska tényről, miszerint valaha élt egy nép a késői-bronzkorban a Góbi-sivatagtól északra a Selenga folyó völgyében, ahol birodalmuk kezdetben a ma Kínához tartozó Belső-Mongóliában, Ordosz vidékén alakult ki, de a Kr. előtti II. században már a Tárim-medencétől az Iszik kölig és a Szaján-hegységtől a Bajkál tóig terjedt.
Egy olyan nép, akiket szomszédai egyszerűen Hunoknak hívtak.
A szó jelentése a korban és Ázsiában elterjedt mongol nyelven nem kevesebb, mint „ember”.
Mielőtt bárki is szentimentalizmussal vádolna, le kell szögeznem, hogy enélkül a mára már pejoratív jelzőként használt kifejezés nélkül, most nagy valószínűséggel, nem ülne a kedves olvasó a karosszékében, de ha mégis ez történne valamilyen szerencsés véletlennek köszönhetően, akkor is teljesen biztos, hogy ezt a könyvet nem magyar nyelven érzékelné, hanem orosz, német, török vagy éppen mongol anyanyelvén olvasná és fogalma sem lenne arról az aprócska tényről, miszerint valaha élt egy nép a késői-bronzkorban a Góbi-sivatagtól északra a Selenga folyó völgyében, ahol birodalmuk kezdetben a ma Kínához tartozó Belső-Mongóliában, Ordosz vidékén alakult ki, de a Kr. előtti II. században már a Tárim-medencétől az Iszik kölig és a Szaján-hegységtől a Bajkál tóig terjedt.
Egy olyan nép, akiket szomszédai egyszerűen Hunoknak hívtak.
A szó jelentése a korban és Ázsiában elterjedt mongol nyelven nem kevesebb, mint „ember”.
