A Pénz 2.
Ígéretemnek megfelelően folytatom a pénzről szóló bejegyzésem folytatását. Amennyiben még nem tetted meg, kérlek, hogy olvasd el az ( A Pénz I.) első részt, amit a linkre kattintva megtalálsz.
Tehát az állandó jelleggel ismételt és programozott (érthető, hiszen fogyasztók vagyunk) fékezhetetlen gazdasági növekedés végső eredményének megértéséhez, próbálom egyszerűsíteni a lehetséges következményeket.
A mai modell szerint a recesszióból való kiútként a gazdasági növekedésben látják. Egyre több politikustól halljuk, hogy a kormány mennyi mindent tesz azért, hogy a növekedést, serkentsék. Ez nem pusztán hazai sajátosság, hanem gyakorlatilag az egész Európai Unió ezt a nézetet erősíti. Most képzeljük el a gazdaságot, amibe elkezdjük önteni a pénzt, hogy növekedésre ösztönözzük a vállalkozásokat. A belső piacot most lufihoz fogom hasonlítani, mert így jobban érthető, hogy ha valamibe sokat töltünk, vagyis elkezdjük fújni a lufinkat, akkor az előbb utóbb eléri a tehetetlenségét, tágulási lehetőségének fizikai határait és egy rövid megtorpanás után, egyszerűen kipukkad. Ugyan ez igaz a gazdaságra is a túltermelés eredményeként, természetesen csökkenni kezd a kereslet, de a továbbra is növekedést ösztönző tényezők miatt a termelés végeláthatatlanul növekszik tovább. A folyamat végén, minden összedől, mert a felhalmozott végtermékekre már igazán nincs is senkinek szüksége. Az már csak a folyamat másik eredménye lesz, hogy a fékezhetetlen folyamat következtében, sokkal nagyobb ütemben éljük fel bolygónk készleteit, mint az indokolt lenne, még csak azt sem szemelőt tartva, hogy nemrég született gyermekünknek vajon milyen életteret hagyunk hátra.
Álljon itt egy évszázada megtörtént eset, amit bizonyára mindenki tanult az iskolában, de mára mégis, a többség elfelejtette.
Amikor az amerikai hitelkeret elkezdett csökkenni, az magával húzta a kereskedelmi forgalmat is, ami pedig egyenes arányban hatalmasra növelte a raktárkészleteket. A befektetők egyre erősödő morális válságon mentek keresztül, látva és megtapasztalva a bizonytalanságot, ami rövidesen a New York-i tőzsde teljes összeomlásához vezetett.
A válság először az Egyesült Államok számára nyersanyagokat szállító Latin-Amerikára terjedt ki, majd amikor a bankok az Európának és közte Németországnak juttatott hiteleket harmadára csökkentették, ezt a kontinenst is elérte a válság. Természetesen időközben Amerika a gazdaságának védelmében 50%-os vámtarifát vezettek be, melynek következtében 1931-ben a már egyébként is megrendült európai gazdasági rendszer – élén a már említett a hitelek mintegy 40%-át elnyelő, és az akkora már teljesen kizsigerelt Németországgal – összeomlott.
A nyugati államok az állam fokozottabb gazdasági szerepvállalásával, valamint a külpolitikai defenzívával válaszoltak. A harmincas évek elején a vezető államok importkorlátozással, a fizetőeszköz leértékelésével, valamint a világpiactól való elszigetelődésével feleltek a kihívásra, ám mindez nem hozta meg a kívánt eredményt addig, amíg nem kapcsolódott hozzá a nemzetközi fizetési rendszer átalakítása.
Az első lépést Hoover amerikai elnök tette meg, amikor 1931-ben javasolta, hogy egy esztendőre szüneteltessék a nemzetközi pénzügyi forgalmat. A javaslat következménye az lett, hogy 1932-ben a lausanne-i konferencián törölték a vesztesek jóvátételi kötelezettségét. 1933-ban Európa lassan kezdett kilábalni a gazdasági recesszióból és az ilyenkor már szinte szokásossá vált történelmi tradíciókat erősítve a politika már egy sokkal „eredményesebb” gazdaságpolitikai fordulaton törte a fejét. Ez csak erősítette, hogy 1936-ban megjelent John Maynard Keynes „A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete” című munkája. Az angol közgazdász az állammonopolista kapitalizmus tételeit fogalmazta meg, azt állítva, hogy a nemzetgazdaságban részleges foglalkoztatás mellett is kialakulhat egyensúly. Javaslata szerint az államnak fogyasztást és beruházást serkentő gazdaságpolitikát kell folytatnia, akár úgy is, hogy maga teremt új munkahelyeket.
Nos, ez a nézet véleményem szerint felettébb aggályos, de sajnos még sokan ma is ezt a modellt követik, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy a harmincas évekkel ellentétben, időközben kialakult az állami nyugdíjrendszer, aminek összeomlásához egyenes út vezet, ezen rendszer erőltetésével. Amikor a Keynes-elmélet megjelent, a nemzetgazdaságok részben már állam által irányítottakká váltak, de általában véve is nagyobb teret kaptak a politikában a gazdasági kérdések. Jellemzővé vált az állami irányítás a gazdasági folyamtokban is. Közmunka programok indultak, többek között a brutális munkanélküliséggel sújtotta Németországban, amit az általános hadkötelezettség bevezetésével, tudtak csak csökkenteni.
Ezek a sikerek azonban már más irányokat előszelét mutatták. Az első világháború lezárásakor és a trianoni béke diktátum aláírásakor is már elkerülhetetlennek vélték az újabb háború előkészítését. Érzékelhető, hogy a válság valójában nem oldódott meg magától, így csak a háború hozhatta meg a jelentősebb javulást. A II. világháború befejezését követően az újra világhatalmi szerepet betöltő Egyesült Államok gazdasági téren is ki akarta fejteni egyre növekvő erejét. Ezt több kevesebb sikerrel véghez is tudta vinni, de 1965-ben jelentős fordulat vette a kezdetét.
Charles de Gaulle francia államfő amerikai tárgyalásain Lyndon B. Johnson elnöknek felajánlotta, hogy Franciaország 1,5 milliárd dollár értékben aranyat venne unciánként 35 dollárért. Johnsonnal közölték, hogy a dollárokkal megrakott francia hajó a new-yorki kikötőben várakozik, és egy hasonló rakományú francia repülőgép is landolt az Államokban.
Az üzlet nem kötettett meg és válaszul kivonták a francia haderőt a NATO katonai irányítása alól, valamint távozásra szólították fel a Franciaországban állomásozó amerikai haderőt.
De Gaulle feltétel nélkül hitt az aranyban, ezért is kötötte az aranystandardhoz a francia külkereskedelmet 1960-ban. Franciaország 5 milliárd dollárnyi hasznot hozott össze ebből, amit 1965-ben újabb arany készletre akartak váltani.
Akkor még létezett a bretton-woods-i valutarendszer (1944), ami szerint a világ összes valutája beváltható dollárra, a dollár pedig aranyra. A rendszert a szükség szülte: a második világháborús szövetségeseknek nem volt aranyuk, a világ összes aranytartalékának 70%-a (nem számítva ide a Szovjetunió készleteit) az USA-ban gyűlt össze. Ennek oka kettős. Az egyik az elhíresült, 1933-as „nagy aranyrablás”. Történt ugyanis, hogy a világ „demokratikus” rendjét felügyelő Amerikai Egyesült Államok 1933. március 5-én frissen hivatalba lépő Franklin D. Roosevelt amerikai elnök válságellenes intézkedéscsomagot jelentett be. Ennek részeként megszűnt az aranykereskedelem. Minden polgár köteles volt beszolgáltatni a nála lévő aranyat, az arany elrejtése esetén, 10 évi börtönbüntetést szabtak ki az elkövetőre. Az állam unciánként 20,67 dollárért vásárolta fel a lakosságtól az aranyat, majd ezt követően 35 dollárban szabta meg az arany piaci árát.
A másik forrás az európai arany volt, amit a háborúban álló államok küldtek cserébe az amerikai iparcikkekért és élelmiszerért. A dollár már ekkor természetesen irányadó valuta volt, a bretton-woodsi egyezmény csak szentesítette ezt a helyzetet. Viszont hiba csúszott a gépezetbe és egy jelentős problémát vetett fel. Ahhoz hogy egy másik országnak megfelelő dollár álljon rendelkezésre, az Egyesült Államoknak, mint az irányadó valuta kibocsátójának, szükségszerűen fizetési mérleghiányra volt szüksége, ami viszont csökkenti a dollárba vetett bizalmat. Ez meg is történt az ’50-es és ’60-as években.
Az arany ára meglódult, 1960-ra elérve a 40 dolláros szintet, válaszul az USA az arany eladásába kezdett. 1961-ben Londonban 8 állam központi bankjának részvételével megalakult a London Gold Pool, amely az arany szabad piacon való eladását bonyolította le, de Franciaország ezzel szemben arra törekedett, hogy mentesíthesse magát a dollárkereskedelemtől.
A franciák lépéseit sorban kezdték követni más államok is úgy, mint a kimagasló Nyugat-Német gazdasági csoda megalkotója, Ludwig Erhard német kancellár, aki szintén nagy tételben akart aranyat vásárolni dollárért cserébe és hasonló igényel élt Kanada, Japán, Nagy-Britannia is.
Így az Egyesült Államok meghozta döntését, és megszüntette az aranystandardot.
A pénz abszolút relatívvá vált. A ’80-as évekig nem sikerült megfékezni az inflációt, de amikorra azt elérték, akkor viszont felfutott a tőzsde. A ’90-es évektől az ingatlan árrobbanás tetézte a bajt a bankok féktelen hitel éhségének köszönhetően, és elindult az emberek eladósítása. Az Egyesült Államokban forgalomban lévő készpénz mennyisége a tizenötszörösére nőtt. Senki ne gondolja, hogy mindez az óceán túl zajlott csak. Természetesen a napjainkban zajló válság elsődleges előidézője is a kontrollálatlan pénzforgalom és annak folyamatos szaporítása.
